Elég jó baba?

Egy ideje megfordult a fejemben, hogy minden alkalommal, amikor ezt a kérdést felteszik nekem, bedobok a családi malacperselybe száz forintot, és jövő nyáron simán bejárjuk belőle a világot.

Na de a (félig) viccet félretéve, elgondolkodtam azon, hogy vajon honnan ez a berögződés, honnan ez az elvárás, és vajon mit is jelent „jó babának” lenni?

 

Mitől jó a jó?

 

Habár azt gondolom, hogy minden édesanyának automatikusan, csípőből kellene a kérdésre rávágnia, hogy persze, hiszen az enyém, és úgy tökéletes, ahogy van, azért – ha éppen úgy tartja kedvem – vissza szoktam kérdezni, hogy ugyan mire gondolnak. Mikor jó egy baba? Ha egész nap mosolyog, nyugodt, nem sír, akkor alszik, amikor szeretnéd, és bármeddig eljátszogat egyedül?

Emlékszem, amikor Lucánál beköszöntött az a bizonyos „hasfájós” korszak, az addig már-már idilli rózsaszín életünket egy szempillantás töredéke alatt változtatta idegtépő, fáradtsággal, tehetetlenséggel teli hétköznapokká. Egyetlen egy cél vezérelt: hogy ő jobban legyen, ne lássam, ne érzékeljem a kétségbeesett szenvedését. Persze, tudom, egy kis hasfájástól még egy világ sem dőlt össze, de egy friss édesanya lelkivilága talán rendre mégis. Hiszen mégiscsak az én feladatom, az én felelősségem, hogy az a pici lény, aki nem is oly’ régen belőlem, általam kapott életet, jól legyen. Jól. Hogy mindeközben ő jó is lesz-e ettől, egy pillanatig nem érdekelt.

 

Bármennyire elbizonytalanított is ez az időszak, a tengernyi „jó tanács” ellenére egy dolgot biztosan tudtam: ha sír, ha rossz neki, magamhoz veszem. Én végtelenül hiszek abban, hogy minden testi, fizikai folyamat mögött lelki síkon is megannyi történés zajlik, sosem tudom elkülönítve látni az okokat, így a babámnál is a teljes képet igyekeztem érzékelni. Vajon mit érezhet, hogy hirtelen kikerült a nagyvilágba? A jól megszokott (lét)biztonság, meleg, óvó puhasága átfordult egy idegen, zord, hangos és hideg világgá, mely annyi furcsaságot igényel. Nem akkor eszel, amikor kedved van, nincs minden pillanatban veled a mamád, különös testérzetek zavarják alig elkezdődő életed pillanatait. Számomra tehát nem volt kérdés, hogy Luca a kezemben, rajtam, velem legyen, amikor csak lehet, és ezt igényli. Ha sírni kezdett, egyből felvettem, cicire tettem, végtelenül hiszek abban, hogy ezzel tudtam a lehető legtöbbet adni neki, a jelen pillanatot megélve, nem gondolva a jövőre vonatkozó esetleges kérdésekre, amelyeket előszeretettel tettek fel nekem nap mint nap: Nem fogod ezzel elkényeztetni? Nem zavar, hogy nem lesz egy perc nyugtod sem tőle? Nem baj, hogy ezzel megszokja a közelségedet?

 

Most, hogy eltelt jó pár hónap, és annak a bizonyos „jövőnek” a napjait éljük, már tapasztalom az akkori reakcióim eredményét: a gyermekem pontosan TUDJA, hogy számíthat rám. Tudja, hogy reagálok a kommunikációjára, ha jelzi, megyek és igyekszem megoldást nyújtani a helyzetre. Talán nehezebben van el egyedül, jobban igényli a társaságot, de az a végtelen bizalom, ami sugárzik róla a világ felé, minden mást elfelejtet. Vajon amikor valaki egy „jó” babát szeretne nevelni, belegondol abba, hogy egy-két átsírni hagyott éjszaka miket hoz magával? Persze az elkövetkező csendes éjjeleken kívül. Mit okozhat az egy gyermek lelkében, hogy kérése/panasza/fájdalma/félelme nem talál válaszra? Tisztában vagyok azzal, hogy rengetegféle a gyereknevelési módszer, irányzat, elképzelés, és ez így is van jól, hiszen különbözőek vagyunk, kell, hogy mindenki megtalálja magát valamiben, kell, hogy megoszthassa tapasztalatait, és olyanok segítsék egymást, akik (szinte) hasonló gondolkodásúak a témában. De leginkább mégis azt gondolom, hogy minden édesanyának a saját gyermeke legnagyobb tudójának, ismerőjének kell lennie, és az erre való törekvés az, ami a leginkább támogatja, hogy valaki „elég jó” anyukája legyen az „elég jó” babájának.

Nem jó, ha más, mint a többi?

Azt veszem észre a környezetemben lévő anyukákon, hogy talán az egyik legnagyobb félelmet, kihívást jelentő helyzet akkor jelentkezik, ha a gyermekünk egyes szituációkban máshogy reagál, mást igényel, máshogy viselkedik, mint az átlag, mint a „megszokott”. Ilyenkor egyből az fordul meg az édesanya fejében, hogy esetleg ő az, aki valamit rosszul csinált, és fejvesztve kapkod jobbra-balra, hogy olyan megoldást találjon, amellyel más is orvosolni tudta a kihívásokat.

Azt gondolom, ez az, amivel a lehető legmesszebb kerülünk az eredeti és valós célunktól; hogy úgy reagálhassunk, ahogy mi jónak érezzük legbelül.

Tudom, hiszen nap mint nap tapasztalom magamon, hogy ehhez kell a legnagyobb belső erő, egy mély hit, ősbizalom magunkban, az intuíciónkban és a gyermekünkkel való kapcsolódásunkban.

Spirituálisabb vonatkoztatásban ilyenkor tanulunk a legtöbbet önmagunkról, hiszen a csemeténk által nyújtott probléma tükrébe nézve azokat a gyengébb pontokat láthatjuk magunkban, amelyek erősítésre, fejlődésre szorulnak. Én igyekszem minden ilyen felmerülő kihívásnál hálás lenni Lucának, hogy megmutatja nekem, mi az, amiben bizonytalan vagyok, és félelmekkel teli. Ilyenkor adok magamnak pár csendes percet, hogy a külvilág elképzeléseit, véleményét kizárva befelé figyeljek és megnézzem, hogy a lelkem legmélyén mi az, amit az adott helyzetben jólesne tennem. Pár hete kezdődött, hogy észrevettem Lucán, egyre erősebben igényli a közelségemet szinte minden pillanatban. Szerettem volna nyugodtan lezuhanyozni, ne adj’ isten, hajat mosni, kiteregetni és egyéb földi igényeimnek eleget tenni, de nagyon úgy festett a helyzet, hogy ő jobban szerette volna, ha mindezt úgy teszem meg, hogy ő a karomban van.

Elhatároztam, hogy oké, akkor most azt teszem, amit mindenki javasol, elkezdem nagyobb önállóságra szoktatni: beteszem a járókába, hagyom sírni, majd csak elfoglalja magát. Már az első kudarcba fordult kísérletek során tudtam, hogy itt valami nem oké, mert a lelkemben mély ellenállást, szomorúságot, dühöt éreztem. Gondoltam, adok magunknak egy kis időt, hátha javul a helyzet, de hamar feladtam a küzdelmet, és azt tettem, amit a szívem diktált. Nem hagytam sírni őt továbbra sem. Elfogadtam, hogy most ez van, ez egy ilyen időszak, most rám van szüksége, és azt is, hogy én így döntöttem. Lehet, hogy nevelési szempontból nem a legjobban, de belém újra nyugalom és béke költözött, ahogy azt tettem, amit belül éreztem.

Aznap éjszaka mindketten nyugodtabban aludtunk, és csodák csodájára másnap reggel békésen reggelizhettem, miközben ő mellettem játszott egyedül.

Szabadítsd fel magad!

Felvállalni a sebezhetőséget, azt, hogy nem tudunk mindig mindent a legjobban kezelni, egyben azt jelenti, hogy levesszük a babánkról azt a terhet, hogy „jónak kell” lennie. Hogy olyannak kell lennie amilyet a szomszéd néni, az anyósunk vagy a többi anyuka a játszótéren elképzel. Vannak és mindig is lesznek nehéz, kihívásokkal teli pillanatok, de ha megbarátkozunk ezzel a gondolattal, talán könnyebben úsznak majd tovább felettünk. Amikor pedig már elcsigázottnak, kimerültnek és tehetetlennek érezzük magunkat a sírással szemben, gondoljunk arra, hogy a gyermekünk így kommunikál velünk, és abban bízik, hogyha „elmondja” a baját, a segítségére tudunk lenni. Ha mással nem is, a közelségünkkel, a nyugtató szavainkkal, a szeretetünkkel biztosan. A sírás annak a kifejezése, hogy hiszem, meghallgatásra kerül a panaszom, és képes vagyok kifejezni, ha bármi bánt. Azt mondják, az árvaházakban csend van...

Ahogy elgondolkodom ezen, felnézek Lucára, aki szórakozottan játszik egy fűszállal mellettem a pokrócon. Süt a nap, lágyan simogat a szellő, és ez az a pillanat, amit a hála éltető érzete tölt el, ezt akkor sem tudnám megakadályozni, ha akarnám. Hála azért, hogy a gyermekem által ennyit tanulhatok magamról, szembenézhetek halandóságommal, félelmeimmel. Hogy olyan, amilyen, Luca adja nekem a legnagyobb ajándékot: megtanít a feltétel nélküli szeretetre és az elfogadásra.