Milyen a divatdiktátorok élete?
Divatot diktálni napi 24 órás feladat: magánélet, szabadidő, vagy egyéb hobbi nem jár mellé, csak stressz, csillogás és hatalom. Legalábbis ez derül ki a divatvilágba kalauzoló filmekből.
A bulvársajtó hatásmechanizmusa dolgozik itt: az átlagember kajánul elmosolyodik, ha azt olvassa, hogy bizony a sztárok is hibáznak, és a glamúrsmink, a tökéletes vonalak mögött ugyanolyan törékeny lélek rejlik, mint mindenki másban. A divatdiktátorok élete kőkemény törtetés, hiszen nem csak lépést kell tartaniuk, hanem be is kell előzniük a világot. A konkurencia és az elitvilág csillogása mögött többen áskálódnak egymás ellen, mint egy brazil szappanopera szereplői, de cserébe hatalmat és elismerést kapnak. Legalábbis ezt sugallják a sikkes ruhák univerzumát vizsgáló filmesek. A Divatdiktátorok ráadásul azt az érzetet kelti, mintha csak egy dokumentumfilm lenne, hiszen Christian Lacroix-tól Naomi Campbellig valódi hírességek bukkannak fel minden sarkon, interjút adnak, és divatbemutatót tartanak. Sajnos a filmnek végül több köze lett a valósághoz, mint azt az alkotók szerették volna: a híres divattervező meggyilkolásának epizódja Király Tamás halálhíre hallatán szomorú aktualitást kapott.
De összességében Robert Altman műve nem más, mint gúnyos szatíra, ami arra buzdít: merjünk nevetni azokon, akiknek a tanácsait és tippjeit az év másik 364 napján követjük!
A zseniális, de excentrikus, nevetségesen affektáló divattervezőkön, a spleenben fürdő stylistokon, az üres fejű, de csodaszép modelleken, a remek íráskészségű, de egymással folyton csak rivalizáló divatújság-szerkesztőkön. Ha belegondolunk, van is min nevetni. Hiszen a felpörgetett, hiperaktív divatvilág valójában a mi mindennapi valóságunk elrajzolt verziója. Az egymással jópofizó, de titokban a másikat a sunyiba kívánó szerkesztők jellemrajza azt sugallja, hogy életünk a kapcsolatokra, a szívességekre és a protekcióra épül. Képmutatás az előrejutás ára. Ahogy Az ördög Pradát visel ragadozó-alkatú főszerkesztője (Meryl Streep) tartja: a karrierépítés elkerülhetetlen velejárója, hogy az utadban állókba jó mélyen belenyomd a tűsarkúdat. De miután a Chanel és Galliano-kreációk felpróbálása után végre kitisztul főhősünk tekintete, felismeri, hogy ezt a karriert nem neki találták ki, és inkább a magánéletet és a kötött pulcsikat választja a magányos karrier és Gucci-tűsarkúk helyett.
A kettősség viszont tagadhatatlanul ott lapul a divatvilágot szatírikus fénytörésben bemutató filmekben: a dolgozók hihetetlen profin, szabadidőt és fáradságot nem spórolva hozzák létre a művészi összetettségű ruhakölteményeket. „A tökéletesség nem létezik, a divatvilágban mi sosem vagyunk elégedettek.” – vallja Christian Lacroix a Divatdiktátorokban. Maga a munkafolyamat viszont nem érdekes a filmkészítők számára, így nem is mondanak róla semmit. Inkább a magánélettel, az érzelmekkel szöszölnek, mint a Coco Chanel című filmben.
A divatnagyasszonyt alakító Audrey Tautounak igen könnyű dolga volt: elhivatottan nézni, aranyakat köpni, és előrevetíteni a férfinemnek, milyen is lesz a női emancipáció. A letisztult, elegáns vonalakat és visszafogottan divatos ruházatot kedvelő Chanel nem is válik komikus figurává, mint a legtöbb divatdiktátor a nagyvásznon. Hiszen neki társadalmi feladata is van: létrehozni a modern nőt, s felszabadítani a fűző elnyomása alól. Szépséghiba, hogy az alkotók szerint mindezt egy férfi bátorítására teszi. Mintha nem lenne elég érdekes az a Coco Chanel, amelyik megreformálta a nyugati világ szebbik felének gondolkodásmódját és öltözközdési szokásait – mintha még a szerelmes Cocóról is hallanunk kellene.
Jelentős a változás Chanel kora óta: manapság a Facebooknak, Instagramnak, Twitternek köszönhetően bárki diktálhat divatot, a társadalmi elkötelezettséget pedig nem várják el a regisztrációnál. A celebek, vagy épp a divatbloggerek által átalakított divatvilág újdonságait talán egyszer majd a filmesek is felismerik – s akkor talán nemcsak a felszínt, hanem a mélységet is felmutatják görbe tükrükben.
